A kezdetek

Egyszer már belekezdtem blog írásába, mikor Zsombor született, de egy idő után már nem írtam. Igazán nem is tudom megmondani, hogy hol volt...

Most egy elég húzós időszakon vagyunk túl. Sok minden történt.
Kezdem a júliussal. Zsombor betöltötte a 3. életévét, hatalmas buli volt a tiszteletére Kistarcsán. Üres a ház, amióta Papa márciusban meghalt. Még mindig hiányzik mindenkinek nagyon.
Szóval Kistarcsán hatalmas bulja volt Zsombornak, közel 30 fővel, 2 tortával, kajával. Volt ott minden, ami "gyermek szem-szájnak" ingere. Medence, csúszda, hinta, mérleghinta, homokozó... stb.
Rá 1 hétre elutaztunk 3an Hajdúszoboszlóra. 9 napot töltöttünk ott, nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. Sokat pihentünk, végre együtt voltunk.
(Képeket töltök majd fel).

Hazajöttünk Hajdúszoboszlóról, akkor 2 hétre Zsombor kiment Anyuékkal Kistarcsára. Nagyon jól érezte magát, gyakorlatilag alig hiányolt Minket! Neki egy igazi kánaán volt kint. Persze minden nap beszéltünk többször is telefonon. Nekünk nagyon hiányzott, az tuti.

Augusztusban családi barátoknál kerti bulin voltunk, voltunk egy hétvégén szintén családi barátoknál Csákváron és augusztus 12-én megműtötték Zsombort. Az anyajegyének a felét eltávolították. Nagyon-nagyon izgultunk.
A műtét előtt kapott egy kábító szirupot, amitől láthatóan lelassult és nagyon kis mosolygós lett. Tündéri volt tőle. Mikor bevitték a műtőbe, ahogy kint álltunk hallottam, hogy nagyon halkan mondja: Anya!! Anya???
Ennyi kellett, úgy elkezdtem zokogni. Szerencsére a műtétnél minden rendben volt. Nagyon jól bírta, a műtét után pár órával már úgy közlekedett, mintha mi sem történt volna.
Másnap volt a 4. házassági évfordulónk. Másfél éve szeretnénk kistesót Zsombornak. Már az egészségem is kezdett jobb lenni, már az orvosok is mondták, hogy semmi akadály nincs elvileg. Szóval augusztus 13án reggel készültünk az állatkertbe, de előtt teszteltem egyet. Meg sem néztem először, csak lepisiltem és félretettem. Csináltam a dolgomat és indulás előtt rápillantottam a tesztre és ott volt a nagyon várt második csík is. Elmondhatatlan öröm volt bennem. Hinni sem mertem, nem is mondtam el Petinek, mert annyira halvány volt. A skype-os lányoknak persze azonnal megírtam, mert magamba nem tudtam tartani.
Egész nap csak járt az agyam.
Utána még csináltam teszteket, de a határozott 2 csík hétfőn lett meg. Akkor mertem elmondani Petinek. Ő is nagyon örült. Nagyon boldogok voltunk.

Pontosan 6 hetes volt a kisbabánk, mikor be kellett feküdnöm a kórházba inzulin beállításra, mert amit eddig szedtem gyógyszert abba kellett hagynom a baba miatt.
Szörnyű 3 nap volt, alig vártam, hogy hazajöhessek. Nagyon rossz volt úgy bent feküdni, hogy tudtam semmi bajom nincs.

Szeptember 1jén elkezdődött az ovi. Zsombor az első pár napot nagyon élvezte. Tetszett Neki, már napokkal korábban számoltuk együtt, hogy mennyit kell még aludnia. Aztán a 4. napon rájött, hogy ez mégsem akkora buli, mert mindig itt kell mostmár lenni és aznap Apa is lekísért minket reggel, lehet ez is bezavart, szóval iszonyat hisztivel ment be. Úgy szedték ki a nyakamból. Szörnyű érzés volt úgy otthagyni Őt.
A rákövetkező hét majdnem minden reggele így zajlott, hogy nagyon nagy sírás, napközben is többször sírt, délután pedig, ha valakit hamarabb elvittek, akkor azért ment a bömbi.
Szeptember 9én elkezdtem az új munkahelyemen dolgozni.
Utána jött 3 hét, mikor 3 nap kivételével egyszer sem volt oviban. Először is hörgőgyulladása volt, abból lett az arcüreggyulladás és a végén kiderült, hogy valószínű allergiás, úgyhogy mehettünk vizsgálatra. Ott ki is derült, hogy Zsombor macskaszőrre, fű félékre és a parlagfűre is allergiás.
Most a második hete újra oviba jár és nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de jókedvűen megyünk be, örül, hogy bent lehet. Sokat mesél az oviról. Lehet, hogy a 3 hét hiányzás rádöbbentette, hogy mennyire jó is. :)

Valószínű az is nagyon lényeges, hogy október 2án Zsombor egyik nagyon jó barátja Marci betöltötte a 3. életévét, amit jó kis szülinapi zsúrral ünnepeltünk és így 5től Ő is oviba jár.
Nagyon nagy szerencsénk van, mert Zsomborral egy csoportba jár Adél, Bence, Marci, Dorka és Lilla is ide fog járni. Zsomi minden nap emlegeti Őket, minden reggel elmondja, hogy kinek mi a jele és mindig fel kell Neki olvasni, hogy mi lesz a reggeli, ebéd, uszonna. :)
Olyan nagyfiú már.

Eddig mindig Ő volt reggel az első, lehet ezért sem akart menni, nem tudom, de most, mire mi odaérünk, addigra már bent van Marci. Kb. 10 perccel hamarabb érnek oda, mint mi és ezt Zsombor imádja, hogy odamegyünk és már ott van Marci. Vetkőzik ügyesen, veszi a benti cipőjét, nagy ölelés, nagy puszi és már fut is be. :)
IMÁDOM!

Most pedig el is értünk napjainkhoz, ahol is egy szörnyű tragédián vagyunk túl. Ma 1 hete történt. Sajnos tegnap volt 1 hete, hogy este egy picike vérzésem volt, de tényleg csak pici. Másnap reggel felhívtam a dokimat, hogy ez történt, mi legyen. Mondta, hogy nem hinné, hogy gond van, de azért menjek be az ambulanciára, ott csinálnak egy uh-t. Sajnos az ultrahangos nő (aki nem volt igazán túl kedves), nem tudott jó híreket mondani. :( Meghalt a kisbabánk. Szörnyű még csak leírni is. Csak zokogtam és egyszerűen képtelen voltam felfogni. FIZIKAILAG FÁJT AZ EGÉSZ! (ugye Eme?)
Fogalmam sincs, hogyhogy mentem vissza a melóhelyemre és onnan haza. Azt tudom, hogy gyakorlatilag végig sírtam az egész utat. Itthon is csak kattogtam, szörnyű.
Peti hazajött, mert még a kórházból felhívtam, megsírattuk együtt a kisbabánkat, akire annyit, de annyit vártunk és hihetetlenül szerettük volna Őt.

Másnap reggel 7re kellett bemennem a kórházba, ahol elvégezték a műtétet. Semmiféle vetélés nem indult be elvileg, de azt mondta a doki, hogy egy ennyi idős babánál, hogyha el is indul, akkor is rásegítenek műszeresen.

A műtétnél mindenki nagyon kedves volt velem, mindenki nagyon együttérző, kaptam valami "bátorítót", az mindenképpen jól jött. Nem féltem, nem gondolkodtam, csak úgy voltam.

Azóta vannak jobb és rosszabb napjaim. Vasárnap és hétfőn már úgy éreztem, hogy fáj, nagyon fáj, de elfogadom, aztán jött a kedd. Pityeregve ébredtem és gyakorlatilag többször is elsírtam magamat. Eljutottam arra a pontra is, hogy valamit biztos, hogy én rontottam el. Hogy biztos nem tettem meg mindent, amit kellett volna. Hogy néha, mikor vétkeztem 1-1 túró rudival, nem kellett volna. Hogy mikor ezt, meg azt csináltam, biztos azzal ártottam... haragudtam magamra, haragudtam az egész világra. Jó lett volna egy hibást keresni, akit okolhatok. Nem tudom miért, de jó lett volna.
Aztán este elmentünk Emesével vásárolni és a beszélgetés nagyon jó volt. Kicsit kizökkentett.

Ma valamivel jobb a hangulatom, de komolyan nincs olyan fél óra, hogy ne jutna eszembe a BABÁM!!! És persze újra és újra felteszem a kérdést: MIIIIIIIIIIIÉRT????

Szörnyű érzés. Fogalmam sincs, hogy ezen, hogy lehet túljutni.

A nőgyógyászhoz akkor kell mennem, ha letelik a 6 hét a műtét utá, megjön a menstruációm és utána. Elvileg 4-5 hónapot várni kell és utána újra megpróbálhatjuk a babát. Most úgy érzem, hogy nem biztos, hogy merném. Félnék, rettegnék, hogy újra előfordul, de közben annyira, de annyira vágyom egy másik babára.

Meglátjuk mi lesz. Most egyenlőre a gyógyszerre sem állítottak vissza, hanem az inzulint csökkentették le.

Azt hiszem ez így első bejegyzésnek jó hosszú lett és talán egy kicsit tömény is.